Kölcsönvett cím...
[...] Valahányszor Bartók Bélát csak láttam, vele beszéltem, szavát
lestem, mindenkor lelkem mélyéig meghatott nemcsak lényének
szeretetreméltó volta, hanem fennkölt és tiszta művészegyénisége is,
amely már szemének szép tekintetében is kifejezésre jutott. [...]
(Levél Demény Jánosnak, 1953. nov. 21.)
Forrás: Bartók breviárium. Zeneműkiadó, 1974. Összeállította Ujfalussy József, szerkesztette Lampert Vera
Thomas Mann (Mario és a varázsló, Varázshegy) emlékezik így Bartókra.
Bartók levele Müller-Widmann asszonynak, Bázelbe
[...] az a közvetlen veszély forog fenn, hogy Magyarország is megadja
magát ennek a rabló és gyilkos rendszernek. A kérdés csak az: mikor,
hogyan? Hogy azután egy ilyen országban hogyan tudok tovább élni, vagy -
ami ugyanazt jelenti - tovább dolgozni, el sem lehet képzelni.
Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak, ameddig még
lehet. De még a legkedvezőbb esetben is - óriási nehézséget és lelki
gyötrődést jelentene számomra valamilyen idegen országban a mindennapi
kenyér megszerzése (most, 58. életévemben újra kezdeni valahol, és
teljesen ráutalva lenni), annyira, hogy erre gondolni sem lehet. Mert
ezzel nem érnék el semmit, hiszen ilyen körülmények között máshol sem
tudnám tulajdonképpeni és legfontosabb munkáimat elvégezni. Tehát
teljesen mindegy, hogy megyek-e, vagy maradok. Amit eddig írtam,
Magyarországra vonatkozik, ahol sajnos a "művelt" keresztény emberek
majdnem kizárólag a náci-rendszernek hódolnak: igazán szégyellem, hogy
ebből az osztályból származom.
[...] Ami az én egyéni helyzetem
illeti, egyelőre meglehetősen rossz, mert nemcsak a kiadóvállalatom (U.
E.) lett náci-vállalattá (a tulajdonosokat és vezetőket egész egyszerűen
kidobták), hanem az A. K. M is (előadási jogokat intéző bécsi
társaság), amelyhez én is (Kodály is) tartozom, és amelyet most
ugyancsak "nácisítottak". Éppen tegnapelőtt kaptam meg a hírhedt
kérdőívet nagyapákról és egyebekről szóló kérdésekkel, továbbá: "Ön
német vérű, fajrokon, vagy nem árja?" Természetesen ezt a kérdőívet sem
én, sem Kodály nem töltjük ki: a mi álláspontunk az, hogy az ilyen
kérdezgetések jog- és törvényellenesek. (Tulajdonképpen kár, mert a
válaszolás során tréfákat lehetne űzni, pl. mondhatnánk, hogy nem
vagyunk árják - mert végeredményben (ahogy a lexikonból értesülök) a
"árja" "indoeurópait" jelent; mi magyarok azonban finnugorok vagyunk,
igen, sőt talán fajilag észak-törökök, tehát egyáltalában nem
indoeurópaiak, és ennek következtében nem árják. Egy másik kérdés így
hangzik: "Hol és mikor sebesült meg?" Felelet: "1938. márc. 11, 12 és
13-án Bécsben!")
Sajnos azonban ezeket a tréfákat nem engedhetjük
meg magunknak, mert ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ehhez a
törvényellenes kérdőívhez sincs semmi közünk, és ezért válaszolatlanul
kell maradnia. [...]
Részlet a budapesti végrendeletből (Befejező, VIII. fejezet)
Temetésem a lehető legegyszerűbben történjék. Ha netán halálom után
utcát akarnának nevemről elnevezni, vagy ha nyilvános helyen velem
kapcsolatban emléktáblát akarnának elhelyezni, akkor kívánságom ez:
Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon-tér és a volt Körönd azoknak
az embereknek a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van, továbbá
mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy
utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem
utcát, sem nyilvános épületet; velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig
ne helyezzenek el nyilvános helyen.
Ezt a végrendeletemet sajátkezűleg írtam és írtam alá és ezúttal is
megerősítem, hogy az ebben foglaltak az én végakaratomat jelentik.
[1940. okt. 4.]
Forrás: 99 Bartók-levél. Kriterion, 1974. A szövegeket válogatta László Ferenc
THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937. január eleje