2. osztály Április 8. Udvarom, udvarom

Kedves Másodikosok!

Köszönöm a sok, gyönyörű felvételt! Nagyon szépen furulyáztok, sőt... meglepetés Kék ibolyácskát is kaptam. Ma volt időm végighallgatni a beérkezett Zöld fű közt árva felvételeket, és csak ámulok! Nagyon szépen muzsikáltok! :-)

Kezdjük a mai órát is mozgással, gyakoroljuk a hármas lüktetést!

Hej, Vargáné...  - kísérjétek ritmussal az éneket: comb-taps-taps!

Sárga csikó... comb- taps- csettintés

Balatonnál, sej, haj, de jó... énekeljétek el a dalt! Adjátok hozzá a szokásos testhangszeres kíséretet!

Ma az Udvarom, udvarom kezdetű népdalt gyakoroljuk (Tk. 99.)  Figyeljétek meg, hogy a felvétel egy kicsit eltér attól amit tanultunk! Mondjátok el, milyen különbségeket vettetek észre!


Végül hallgassátok meg a mai mesét!

Benedek Elek meséi: SZÓLÓ SZŐLŐ, MOSOLYGÓ ALMA, CSENGŐ BARACK

Volt egyszer egy király s annak három szép leánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, megkérdezte a leányaitól:

na, leányok, mit hozzak nektek a vásárról?

Azt mondta a legidősebb:

– Hozzon nekem, édesapám, aranyruhát.

Azt mondta a középső:

– Nekem pedig ezüstruhát.

– Hát neked mit hozzak? – kérdezte a legkisebbiket.

– Nekem, édesapám – felelte a legkisebb királykisasszony –, szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot.

– Hm – csóválgatta fejét a király –, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, leányom.

Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb leányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.

Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb leányának nem teljesítheti a kívánságát. „No – gondolta magában –, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok

érte, hogy holtig úr lesz abból.”

Ahogy ezt éppen így elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban, hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rityegtetett, pattogtatott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy

helyben, mintha odacövekelték volna.  Mérgelődött a király, de nagyon. Hogy is ne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égből, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba, s szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja.

De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.

Egyszerre csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:

– Röf, röf, röf, felséges királyom, add nekem a legkisebbik leányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül. Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán

mi az isten csodája! De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak: – Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz; neked adom a legkisebbik leányomat.